NÉVADÓNK

Az alapítvány névadója az egykori Magyar Királyi Állami Zrínyi Miklós Reálgimnáziumban 1919-1927 között tanító Karácsony Sándor pedagógus, filozófiai író, egyetemi tanár, aki az ország akkori legismertebb és legnépszerűbb kiválóságai közé tartozott.

Karácsony Sándor (Földes, 1891. január 10. – Budapest, 1952. február 23.) pedagógiai, filozófiai író, egyetemi tanár. A magyar filozófiai gondolkodás egyik legeredetibb alakja.

Karácsony Sándor a 20. század harmincas, negyvenes éveiben az ország legismertebb és legnépszerűbb személyiségei közé tartozott. Szekfű Gyulától Németh Lászlóig, Földessy Gyulától Veres Péterig, Bartók Bélától Kodály Zoltánig, szellemi életünk legkülönbözőbb személyiségei dicsérték, méltatták.

Spekulatív módon kidolgozott pedagógiai-filozófiai rendszere – érdekes pedagógiai megfigyelések mellett – egészében véve objektív idealista szemléletet tükröz.
Karácsony Sándor eredetileg – és talán mindenekelőtt – pedagógus volt. Igazi pedagógus, aki mindenáron – sokszor hitelessége árán is – elmondta a maga gondolatait, nagyon sokszor a szimbólumok nyelvén, sokszor megbotránkozást keltve. Mind a pedagógiában, mind a filozófiában, mind a pszichológiai tudományokban megelőzte korát. Olyan tudományoknak lett megteremtője, szervezője, melyek korunkban kezdenek kibontakozni.

Karácsony Sándor sírja Budapesten. Kerepesi temető 33/1-1-22.
Megtanulták tőle, hogy a tanulót szeretni kell, akiknek növekedniük kell, s a pedagógusnak pedig alábbszállnia. Örökül hagyta, hogy igyekezzen a pedagógus belülről is megismerni tanítványait: a gyermeket és a serdülőt, egyiket is, másikat is a maga nemében. Karácsony számára hiányzott a diák-partner. Úgy vélte, hogy az a természetes, hogy önálló gondolatai vannak a diáknak, mer és tud kérdezni. Legyen tehát tevékeny társa tanárának, az sem baj, ha kételkedik, ha lázad, ha gyanakszik.

Hű akart maradni tanári esküjéhez, s tanítani, oktatni akarta a latint, a magyar és a német nyelveket; de azt olvasta ki a gyerekek szeméből, hogy inkább “tessék bennünket szeretni”. Karácsony megfogadta ezt: először játékosan viszonyult hozzájuk, majd egyre inkább megdolgoztatta őket. Végül eszményképük lett, s vállalta, hogy a vitapartnerük lesz, hogy felnőtt korukban felnőttként kezelhesse majd őket.

Karácsony minden műve pedagógiai fogantatású, nagyon sokszor újrafogalmazza magában a nevelés meghatározását. A pedagógia – vallja – nem más és nem több, mint tudomásul venni azt a tényt, hogy közösségi életünkben gyermekek is vannak. A gyermekekkel életközösséget kell vállalni. Ez a szeretet jegyében történik. A katedráról csak tanítani lehet. Erről le kell szállni, mert innen csak a tömeget látni. A nevelés fő tárgya az egyén, mi több, a személyiség. A nevelés közösségi jellegű. A nevelés csak akkor lesz sikeres, ha az egyéniség sértetlen marad, ha megőrzi autonómiáját. Karácsony szerint a nevelés kulcsa: “A másik ember”.

Karácsony munkásságában több utalás van az irodalomművészeti nevelésre. Vezérelve, hogy irodalomra és művészetre csak irodalommal és művészettel lehet nevelni. Ez alatt azt értette, hogy az irodalom tanítása közben irodalmi légkört kell teremteni, s ez a légkör megteszi a maga nevelő hatását. Ugyanezek elmondhatók a képzőművészetekről is.

Megtanította, hogy önmagában az ember – … nem is ember. Örömünk, boldogságunk, jólétünk forrása a másik ember. Csak ketten alkotunk egyet, mert az egyik minden vonatkozásban függ a másiktól. Ebben benne foglaltatik, hogy a diák is ember, mindegyik egy másik ember, akihez a pedagógusnak úgy kell viszonyulnia, hogy megértsék, kiegészítsék egymást.

forrás: wikipédia